Egyik percről a másikra beborult, felhők gyülekeztek az égen, ömleni kezdett az eső, mintha az emberiség bűneit akarná elmosni a Föld felszínéről.

 Joseph Benkét nem érdekelte a zuhogó eső, ő csupán egyet akart:

Ölni.

A fejében ott motoszkált a gyilkosság gondolata, de most nem fiatal, kívánatos halandó lányokat akart magának, egy barátját készült megölni:

 Egy asszonyt.

A csinos, fiatal halandó lányokat könnyűszerrel megkaphatta, kinézetének hála, nem kellett hozzá vámpíri mivolta. Szép férfi volt, barátságos szemekkel, félhosszú göndör barna hajjal, magányos típus, aki bárhova is megy, léptei nyomán a női szívek darabokra hullnak.

A parasztember a házat nézte, a zuhogó esőben. A vékony törékeny férfi, szabályosan reszketett nemcsak a ruháját áztató esőtől, hanem attól is, amit épp látni vélt. Ő is hallotta a többi földművestől, valamint a falu boszorkányától, Amandától, hogy áll egy ház a Duna partján, s ebben a házban a gonosz lakik. Ő sosem hitt a gonosz létezésében, de lánya, aki a társaihoz hasonlóan, minden bajával, Amandához rohant, egy téli este, a következő történettel tért haza a nőtől: éjszakánként, főleg telihold idején, furcsa dolgok történnek itt. A lányok - és az asszonyok biztosak voltak benne, hogy a ház a gonosz háza.

 A férfi, amióta az eszét tudta, sosem látott egyetlen alakot sem, aki itt lakna, most azonban nagy szemekkel bámult a házra, amely teljes pompájában kivilágítva állt. Csupán egy házról tudott, amelyben laktak, éppen amellett állt. A kapuja most kinyílott és meglátta a kilépő Katalin Kovátsot. Utálta, nemcsak az asszonyt, hanem az egész pereputtyát. A faluban az a pletyka terjedt a családról, hogy az ördöggel cimborálnak, egyesek állítása szerint, még a kénkő szaga is érződik rajtuk. Hátralépett egy fa mögé, s innen is jól látta, hogy a nő sír.

Joseph ugyan észrevette a parasztot, de most nem foglalkozott vele. Megérezte azt a másik szagot, amelyet csak egy vérfarkas adhat ki magából.

Katalin belépett az ajtón. Tegnap este, különös módon elvesztette az édesanyját, és most azt hitte, Joseph azért hívatta őt, hogy baráti vigaszt nyújtson. A nő nem sejtette, hogy a halál kapuját lépte át.

A paraszt mindent jól látott. A hal, amelyet nehéz órák küzdelme árán fogott ki a Dunából, Katalin halálsikolyával egyidőben kiesett a kezéből, és ő is ordítani kezdett. A kivillanó szemfogak látványától, amelyek ezekben a percekben értek el Katalin Kovats ütőereibe. Olyan volt számára, mintha a saját ereibe hatolnának bele.  A nő vére az ablakra fröccsent, majd az élettelen test a földre zuhant. A paraszt futott, de messziről is hallotta a gonosz kárörvendő nevetését. Amíg élt, mint egy tébolyult, haláláig mást sem mondott, mint hogy: - "él a gonosz, itt él köztünk a faluban."