A napok peregtek, hamar elérkezett az utazás. Kapkodás volt minden egyes perc, így senkinek sem tűnt fel semmi, nem kérdeztek egymástól semmit, csak rohangáltak.
Szombat hajnalban mindenki talpon volt, egymás hegyén-hátán álltak a csomagok, nehezen, de végre útnak indultak a repülőtérre. A hajnali órákban alig járt autó, így félóra alatt megérkeztek Lutonba. Az ellenőrzéseken átjutva, hamar átevickéltek a felszállási pontra. Kivéve azt az esetet, mikor Holly, szokásához híven, elkeveredett, ilyenkor mindig elfelejtett szólni, s a többiek a hajukat tépték mérgükben. Sokáig kellett várniuk, mire kiírták a kapunyitás időpontját. Julietta talált egy üres helyet, leült, elővette a gépét, amíg a kapunyitásra vártak, folytatta az irományát.
- Teltek a napok, nemcsak az zakatolt a fejemben hogy mibe csöppentem bele, hanem azt a srácot sem tudtam kiverni belőle, aki abban a csoportosulásban állt, akikkel Martha beszélt. Ha rágondoltam, elmosolyodtam belül, boldogság járt át, elmondhattam magamnak, újból szerelmes lettem. Valakibe, akivel valószínű soha többé nem találkozom. Szóval, ismételten történt valami napokkal ezelőtt! Elvoltunk az ügyvédi irodába, ahogy a levél kérte. Mind ott voltunk, akik hivatalosak voltunk, én és Yvonne mint az örökösök, s a többiek, mint kísérők. Két iker fogadott minket, egyáltalán nem voltunk képesek megkülönböztetni őket. Ráadásul reggel el is aludtam, mert már félnégykor fent voltam, anyu rázott fel. Egyszer ébredtem csak fel, akkor mintha Martha hangját hallottam volna. Visszaaludtam. Megérkeztünk, az irodába egy boríték várt, ami nekem és Yvonne-nak szólt. Benne voltak a repülőjegyek és még egy boríték, amiben az állt, hogy ez az üzenet mindkettőnk számára meghívó a túlvilágra, s hogy valamilyen ösvényen egy ház áll, és ránk vár az öröklét, és így kinyitottuk a borzalmak kapuját. Természetesen továbbra is azt hittem, átverés az egész, de a másik kettő egyforma biztosított róla, nem erről van szó. Továbbá találtam egy másik borítékot, egy kisebbet, amit nem volt szabad felnyitnom, csak akkor, ha Magyarországra érünk. Itt lapul a táskámban, s úgysem fogja senki látni, ki fogom nyitni a repülőn, ha már jó magasan járunk.
Amíg Julietta belemerülve gépelte a szöveget, a három Venture Klán tag, valamint Zarta, Beau, Morpheusz, Max Marsh is megérkezett a repülőtérre. A vámpírok nem messze az utazóktól foglaltak helyet. Épphogy leültek, megérkezet a két ügyvéd is.
Yvonne vette észre őket elsőre, döbbenten és tátott szájjal bámult az érkezőkre, ránézett Zartára, a két lány összenézett, Zarta egy fejbólintással tudatta vele, érzékelte a jelenlétüket. Ami azt is jelentette, immáron védelem alatt állnak. Yvonne Julietta mellett ült, aki, azóta is folyamatosan gépelt, megfájdult a nyaka a laptop bámulása közben, és a szemei vibrálni kezdtek, felnézett, hogy nyújtózkodjon egyet, a és éppen a nyújtózkodás közepén járt, mikor hirtelen észrevett valakit, akiről azt hitte sohasem fogja viszontlátni. Úgy hitte, hogy káprázik a szeme, és képzelődik. Nem messze tőle az a fiú állt, akit kedden megpillantott és tekintetük találkozott. Ha annyira nem is akarta beismerni magának, gondolatai állandóan a fiú körül jártak mindennap. Beau ezután ismételten az érkező utasokat nézte, s a távolban, felfedezte a két ügyvédet. Julietta egyszerre sikítottak fel Yvonne- val.
Úgy hitte, barátnője is a két ügyvéd megjelenése miatt sikít akkorát, a mellette ülök, őket bámulták. A két ügyvédről, a tekintete visszatévedt a srácra, majd a mellette álló idős úron állapodott meg! Megdöbbent! Ha újságírás helyett könyvírással foglalkozna, akkor a műveiben, ilyen öregnek, képzelne el egy olyan örökéletűt, aki a világ keletkezése óta köztünk, halandók között bolyong. Akit egyszerűen öreg vámpírnak nevezne. Julietta egy pillanatra becsukta a szemét, majd párperccel később újból kinyitotta, de azok, akiket nézett, már nem álltak ott, csak a két ügyvéd. Ők merev tekintettel csak a kijelzőt figyelték, mikor lehet megkezdeni a beszállást. Ő sem tett másként, a percek csigalassúsággal teltek, mire megkezdhették a beszáll. A felszállást követően, Yvonne fészkelődni kezdett a székben, és ki-kilesett, édesanyját majd a székbe passzírozta, úgy bámult kifelé az utastérbe, addig-addig, míg meglátta az egyik Venture Klán tagot. Ha jól emlékezett a nevére, ő László Horváth. Nem messze tőlük a jobboldalon ült, két sorral Juliettáék háta mögött. Anyja visszarántotta.
– Mit művelsz? Nem zavar, hogy belenyomsz az előttem lévő székbe?
– Itt vannak!
– Kik?
– A Venture-i és Kamarilla Morpheus-sal az élen! Láttam őket, mikor a kapunyitásra vártunk. Azt hittem, képzelődtem, de úgy látszik mégsem. Julietta háta mögött ül az egyik. – Martha felállt és nem feltűnően arra nézett, amerre a lánya mutatott.
– Mi lesz itt, és mi lesz ebből! – Kapott a fejéhez, és mondta gondterhelten.
– Majd akkor mondd mindezt, amikor Julietta rájön az igazságra, én pedig nem óhajtok meghalni, egy égő házban!
– Azért kellett veletek jönnünk. És ők is ezért vannak itt! Védelmeznek, és ha szükséges támadnak. És ne higgy egy hülye jóslatnak! Dehogy fogsz szenesre égni.
– Majd ha igaza lesz az sms-nek, vagy a szövegnek, és én vagyok az, aki otthagyja a fogát. Kétlem, hogy egy vámpír utánam jön a tűzbe, pláne nem egy vérfarkas után.
– Hagyd már abba! Ők nem olyanok!
– Nem olyanok? Honnan tudod? – förmedt ingerülten az anyjára Yvonne.
– Valami biztos történt, de nem velünk és velünk. Néha azaz érzésem, Juliettának lesz igaza, és átvernek minket.
20 perccel a felszállás után, Julietta felriadt álmából elbóbiskolt. Hirtelen nem tudta, hol van, kisidőbe telt, mire felfogta, hogy egy repülőn ül, ami Budapest felé tart vele Eszébe jutott a boríték, melyet az ügyvédi irodából való kilépésük után talált meg a repülőjegyek között. Ő nem arról volt híres, hogy be is tartsa az ilyesfajta ígéreteit. Kivette a táskájából a borítékot, anyját kikerülve a mosdó irányába vette az útját. Megfogadta, hogy a repülőn fogja kinyitni, nem várja meg a megérkezést. Sőt! Yvonne-ra sem vár, mielőbb túl akar lenni rajta, csak ő egyedül olvassa el. Ha annyira fontos van benne, megérkezésük után, említést tesz róla barátnőjének. Ahogy haladt a sorok között, megtorpant, visszafordult. Találkozott a tekintete valakiével.
Ott ült ő. Mosolygott, és egy furcsa érzés kerített hatalmába, megcsapta egy szellő vagy valami hasonló jelenség, érezte, ahogy hozzáér a bőréhez. Kellemes borzongás futott végig rajta. Nagyon jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, innentől számára nincs visszaút. Ismételten, kíméletlenül szerelmes lett valakibe. Biztos volt benne, soha nem fogja látni az illetőt, erre tessék, ő is itt van az utasok között. A repülőtéren úgy hitte, csak a képzelete játszik vele. Annyira boldog volt, hogy a félelmet és a szorongást, amelyet napok óta a szíve körül érzett, egy pillanat alatt a semmibe veszett.
Beau is boldog volt. Soha nem érzett még ilyet vámpírként. Emlékezett abból az időből, mikor még halandó volt, és az árvaházban élt, szerelmes volt. Még nem tört ki még az első világháború, és fogalma sem volt arról, hogy Morpheus kinézte magának. Élt az árvaházban egy lány, majdnem vele egykorú volt. Gyönyörű kék szemei voltak, hosszú szőke haja. A neve Adriene volt. Mindig együtt voltak, végül egyik napról a másikra minden megváltozott. Adriene nagyon beteg lett, és megjelent Morpheus az életében, elrabolta, ő vámpír lett, rá párnapra pedig kitört az első világháború. Évekkel később tudta meg, Adriene meghalt, az árvaházban kitört járvány következtében. De most ismét érzi azt, belül, amit akkor érzett ott az árvaházban. Szerelmes a lányba, akit védelmezniük kell.
Julietta bement a mosdóba, mosolygott, és boldog volt, mint régen. Aztán eszébe jutott, miért is jött ide. A boríték ott volt a kezében. Felbontotta. Egy Bibliai idézetet talált benne, de nem tudta értelmezni azt. Látta a mondatokat, olvasta, mégsem tudta hova tenni.
„Bizony a veszedelemnek napján elrejtetik a gonosz, a haragnak napján kiszabadul” (Job 21,30)
Volt némi Bibliai ismerete, tudta jól mi is az a Job könyve, de egyszerűen nem értette a szöveget. Nem is próbálta megérteni, visszatette a borítékba, visszamászott a sorok között, s leült. Holly még aludt, lassan ideje volt készülődni a leszálláshoz. Zarta napok óta figyelte öccsét. Látta rajta hogy valami történt vele, és biztos volt benne, hogy Julietta-nak köze van hozzá. Igaz, látomása nem volt, de így is érezte az öccséből kiáramló energiákat. Feltűnt számára az előbbi kisjelenet, és összeállt számára a kép. Oldalba lökte öccsét.
– Figyusz öcsi!
– Mi van?
– Kedd óta figyellek téged, kedd óta. Az iménti kisjelenet, biztossá tett abban, amit már napok óta sejtek.
– Igen? S mit sejtesz?
– Valami olyasmit, aminek apa nem fog örülni. Mondjuk, nekem tetszik. Én örülnék neki, ha végre megállapodnál. Elvileg vámpír a kicsike.
– Mi a bajod?
– Az, hogy szerelmes vagy Julietta Speer-be.
– Menjél ám a tudod hova! Honnan veszed ezt?
– Látom is és érzem is. Másfajta reakciók indultak be nálad. Ne tagadd!
– Nem is tagadom, mert nem igaz!
– Tagadod, hát tagadd!
– Tudod mit? Foglalkozz a kis vadászoddal! Úgyis hamarosan találkozni fogtok. Ha jól tudom, ő már Budapesten van.
– Hagyd békén Nigelt!
– Te meg hagyd békén Juliettát!
– Hoppá!
– Mit hoppá?
– Elszóltad magad Öcskös! Igenis szerelmes vagy!
– Hagyj engem békén!
Beau kinyújtotta a nyelvét nővérére, megfordult, és Lucy-t és apját kezdte el nézni. Feltűnt számára, hogy a két testvér egyáltalán nem hasonlít egymásra. Mintha nem is lennének családtagok. Nem is sejtette, mennyire eltalálta a valót.
Max Marsh egykori törvényszéki orvos, nyugalommal ült a repülőn Morpheus mellett. Immáron egy éve vámpír, és ahol tud, segít a Kamarillának. Meg is lepte Morpheus felkérése, miszerint jöjjön el vele Magyarországra. Az egykoron Torontóban élő volt doktornak, nagyon tetszett a felkérés, mivel Londonon és Párizson kívül soha sem járt más európai országban. Azt még mindig nem értette, minek kell velük tartania. Hallott valami pusmogást arról, miszerint Londonban él egy család, akik a gonosz leszármazottjai, de különösképp nem foglalkozott vele, majd jött Morpheus felkérése, de tőle sem tudott meg semmit. Megszólította Morpheus-t, hátha most választ kap a kérdésére.
– Morpheus!
– Tessék!
– Kérdezni szeretnék valamit!
– Kérdezz!
– Miért is kell veled jönnöm, amikor itt van Beau, Zarta és a Venturi klán?
– Mindent meg fogsz tudni időben. Ha megérkeztünk Budapestre. Most kapcsolódj ki, és élvezd az utazást. – Adta utasításba a vén vámpír. Max Marsh próbált eleget tenni a kérésnek.
Neki csak egyetlen egy problémája volt az utazással. Akárhányszor repült, mindig attól félt, lezuhannak és ő meghal. De eszébe jutott, hogy ettől már nem kell tartania, hisz vámpír. Jókedve hamar csillapodott, mert eszébe jutott a tűz. Ha lezuhanunk, a gép kigyullad és ők porrá égnek. Csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor landoltak és földet értek, addig viszont végig az ablakban lógott, mint egy kisgyerek, és élvezettel nézte végig a földet érést. Azok, akiket idevárt a gonosz, a repülőn tartózkodtak még, amikor Joseph Benke, már minden előkészített a vendégei számára. Utoljára körülnézett a házban, ami már nem olyan volt, mint, annak idején az ezerötszázas években, teljesen átalakítatta, elmosolyodott, mert eszébe jutott az az idős paraszt, aki akkor a szakadó eső közepén nagy szemekkel bámulta a kivilágított házat. Mennyire édes volt a vére. Erre nagyot kordult a gyomra. Amióta újra feléledt, még keveset evett, vigyázva minden egyes lépésre. Lassan újból ennie kell. Őt egy idegen, nyaraló milliomosnak gondolták az itt élők. Fogalmuk sem volt arról, milyen sötét titkot rejt a falu múltja.
Dóra, aki felélesztette a könyv segítségével, már nem él. Kénytelen volt megölni. Mert attól tartott, egyszer elszólj magát, annak ellenére, hogy vámpír. Hosszú évszázadokkal ezelőtt egy párt alkottak, majd kérésére elhagyta őt, azzal a kikötéssel, mikor ébressze fel az álmából. Tudott a könyvről, és tudott arról is, mit szándékozik tenni Megtette, és ez lett a veszte. Elevenen égett el a máglyán. Minden nyomott eltüntetett. Most a faluban mászkált, újabb áldozatot keresve. Izgatott volt, páróra és ők ketten megérkeznek. Nagyon várta a találkozást, elérkezett hát a bosszú napja.
Venturi klán megérkezett a reptéri parkolóhoz. Ők szállítják Faddra az Agnew házaspárt és a Kamarilla tagjait, akiket a titokzatos személy nem invitált ide. Még két limuzin parkolt le tőlük nem messze. Megérkeztek a gonosz küldöttei.
A jó küldötteinek semmi nem tűnt fel addig, amíg a gép nem landolt, s meg nem érkeztek ők. Bár a másik négynek feltűntek, amazok, de utasítást kaptak Josephtől, hogy ne tegyenek semmit, ne viselkedjenek feltűnően. Csak akkor, ha valami történne, akkor lépjenek. Nem sejtették, hogy ez lesz az utolsó útjuk. Budapest felett az égbolt tiszta volt, és verőfényes napsütés köszöntötte a megérkezetteket. A fiatalok a repülő ablakában lógva bámulták az eléjük táruló tájat, és nézték végig a landolást. Mert még soha életükben nem jártak még itt. Késés nélkül, zökkenőmentesen landoltak.
Mind a hatuk kiszállt az autóból, az ajtó elé mentek, úgy várták őket. Kis idő elteltével egy különös csoport torpant meg előttük, hunyorogva bámultak mindenfele, míg végül Morpheus és csapata elindult, s oldalba lökték az Agnew házaspárt. A két lánynak szemet szúrt a dolog. Megdöbbenve nézték a jelentet, majd egymásra néztek. Az Agnew szülök. egy szó nélkül követték, a vénembert és csapatát, s beszálltak az autóba.
– Szerinted, anyámék mit csinálnak? Azok kik? – kérdezte Yvonne, nagyon nehezére esett megjátszani magát Julietta előtt.
– Nem tudom. Ott voltak Lutonban, amikor a beszállásra vártunk. Ezek szerint egy helyre megyünk. Nem ismerem őke
Beau és Julietta tekintete ismét összetalálkozott. Mielőtt Beau beszállt volna az autóba intett neki, a lány pedig viszonozta. Miután a fiú beszállt, és útra indultak. A másik két sofőrrosszalló pillantással nézett a távoldók után. Megszólították őket.
– Üdvözöljük önöket Országunkban! Amíg itt tartózkodnak, és ügyeiket intézik, mi leszünk az önök segítői, ha netalán tán, körül szeretnének nézni. Csak egy hívás, és mi repülünk. – Vigyorodott el a két rosszkinézetű férfi.– Kérem, foglalják el helyüket, mindegy melyikbe ülnek. Önök is ott hátul, kedves ügyvéd urak.
Ekkor fordultak meg, s vették észre a két ügyvédet, akik ott toporogtak.
– Kedves Michael! Ne legyen ennyire félénk, mintha nem tudná, hogy működik a dolog. Állandóan én fuvarozom önt Faddra, mutasson példát az ifjúságnak, vendégeinknek, és persze a testvérének. Akit volt már példa én vittem, mert járt már nálunk. Kérem, foglalják el helyüket.
Yvonne, Julietta, Nancy a két ügyvéddel került egy autóba, a Speer család többi tagja másik kocsiba. S az autó elindult velük a végzetük és a rémálmuk felé.
A fiataloknak tetszett az utazás, mivel életükben először ültek limuzinban, és egy darabig kifelé bámultak az ablakból, az elsuhanó tájakat nézték. Majd a két ügyvédet. Az ügyvédek pedig őket. Negyedóra elteltével az egyik ügyvéd nem bírta tovább a csendet s megszólalt.
– Na, idefigyeljetek! Egész úton el kell viselnünk egymást, s még tovább az itt tartózkodás alatt. Legalább beszélgessünk, míg oda nem érünk.
– Minek? – kérdezte Julietta. – Én már a levél kézhez kapása óta sejtem, hogy valami nem stimmel, s ezt maguk is tudták.
– Higgyétek el, nem tudtuk, és most nem tudjuk mi vár ránk. Mi csak egy kérést teljesítettünk, s ma itt vagyunk.
– Akkor mit keresnek itt? Arról nem volt szó, hogy maguk is jönnek? - próbálta megtudakolni Julietta.
– Tudtuk, hogy mi is jövünk, de nem volt szabad elárulnunk.
– Aha! Esetleg nem tudhatnánk meg többet? – Próbált puhatolózni Julietta.
– Mi sem tudunk többet, csak annyit, mint amint már kedden az irodában elmondtunk.
Ekkor Yvonne- hoz fordult, aki felriadt a kérdéstől, mert elmerült a gondolataiban.
– Mondd, Miss. Agnew…
– Nem mondtam, hogy tegezhet! - förmedt rá Yvonne. Ha valamelyikük jobban odafigyelt volna rá, hangjából érezni lehetett volna egy vadállat felmordulását, mielőtt támadna.
– Nézze, Miss. Agnew… csak azt szeretném kérdezni, hogy a szülei mit keresnek itt, és kik voltak azok, akik velük együtt szálltak be a másik limuzinba? – Kérdezte tőle Michael.
– Képzelje! Nem tudom! Én is meglepődtem rajta, hogy ők is jönnek. És nem bánom! Jönni akartak, hát jöttek. Honnan kellene, tudom, hogy, ki azok, akik a másik autóba szálltak be, anyuékkal együtt! Talán ők is odajönnek, ahova mi is. Utószezon. Biztos hallott róla.
A két ügyvéd innentől kezdve nem szólt semmit, de a három lány sem, míg meg nem érkeztek oda, ahova a meghívó szólt. Ezzel szemben a másik autóban nagyon jó hangulat uralkodott. Max Marsh élvezte a helyzetet, most ő volt a középpontban. Morpheus nem rég mutatta be az Agnew házaspárnak. Csöppet sem zavarta, hogy vérfarkasokkal utazik egy autóban.
A második autóban Beau és Zarta ült, a Venturi Klán tagjaival. Őhozzájuk a repülőtéren Mike és Hunor csatlakozott. Beau teljes mértékben le volt törve. Egyfolytában Juliettára gondolt. Remélte, hogy semmi baja nem lesz az út során. Ő abba belehalna.
Tud egyáltalán egy vámpír belehalni a szerelembe? Igen, tud! Aminek az lenne a vége, hogy meg kellene ölnie őt, vagy ami még rosszabb, átváltozatnia. De Julietta nem halandó, hanem vámpír, ha ő még nem is tud róla. Fejét az ablakhoz támasztotta, úgy nézte a tájat, míg egyszer csak azt vette észre, sír. Zarta nagyon boldog volt. Egyrészt tetszett neki az utazás, másrészt tudta, hamarosan találkozik szerelmével, Nigellel, aki már Faddon tartózkodik. A többiek csöndben ültek, és nézték az elsuhanó tájat. Közeledtek a céljuk felé. Elérték Paksot, épp az atomerőmű mellett haladtak el. Mindegyik autóban nagyszemekkel bámulták a létesítményt.
Nigel úgy két évvel ezelőtt járt Magyarországon. Segített Morpheus-nak megtalálni valakiket, sikerrel. A Venturi klán egyig ágát kellett felderíteni, kikre rá is találtak, hisz nem volt biztos, miszerint egyáltalán még élnek-e? Méghozzá az András-ághoz tartozó Venturikat kellett felkutatnia, ebben nagy segítséget kaptak a másig ág képviselőitől. Ő már szerda óta itt tartózkodik Faddon a D§K Center Panzióban, ami a Volent- Öbölben található, nem messze az állítólagos háztól. Többször körbe járta már a környéket, a faluban is bent járt, de semmi különöset nem tapasztalt. Az épület üresen állt, a szomszédokat is megkérdezte, puhán tapogatózva, de a válasz mindig ugyan az volt: itt nem lakik évek óta senki, bár a nyáron, úgy Június végén, Július elején járt itt valaki, aki átépítette a házat. Azóta semmi.
A férfi izgatottan várta a megérkezőket. Rajtuk kívül senki sem fog itt tartózkodni. Vele együtt itt lakik majd a Kamarilla, Max Marsh Julietta Speer, Yvonne Agnew, a Venturi Klánból pedig, László Horváth, Zsuzsanna Kiss és Éva Nagy. A többiek, vagyis a két ügyvéd, Speer házaspár, Lucy és Nancy Speer, az Agnew házaspár.
A gonosz nem tud az Agnew házaspár, valamint a Kamarilla és a Venturi klán érkezéséről.
Nigel alig várta, hogy szerelmét, Zartát végre a karjaiban tartsa. Milyen furcsa, hogy halandóként a Kamarilla szolgálatában egy vámpír kedvese. Morpheus régóta kérte, legyen ő is tagja a csapatnak, de megfogadta, hogy ő soha nem lesz vámpír. Amíg él, halandóként a jó oldalán, harcol a gonosz ellen. Az arcán mosoly futott végig. Megérkeztek. A lányok nagyon élvezték az utazást, annak ellenére, hogy kikkel kerültek egy autóba. Egy pillanatra teljesen el is felejtették, milyen ok miatt is kellett Magyarországra jönniük. Miután mindenki kiszállt az autóból, voltak, akik nehezen, s voltak olyanok, akik fürgén ugrottak ki belőle, egy pillanatra meghatódottan néztek körül, ahogy a gyönyörű őszi Duna parti táj, és vele együtt a még gyönyörűbb őszi tájkép eléjük tárult.
Zartát csöppet sem hatotta meg az eléje táruló látvány, épphogy kiszállt rohanni kezdett, egy bizonyos pont felé. Mikor odaért, a férfi nyakába ugrott, és forrón megcsókolta. Az idős úron látszott, hogy forr benne a düh, valószínű a lány viselkedése miatt. Morpheus jó szívvel fogadta el annak idején, hogy lánya egy halandót választott magának, aki éppenséggel a Kamarilla nagy segítője. De az ellen sajnos nem tud mit tenni, hogy Nigel Hass, semmi szín alatt, nem szeretne vámpír lenni. Ő halandó marad, amíg él, s így segíti képességeivel a Kamarillát.
A többiek egyhelyben toporogtak, idegességükben és semmittevésükben. Julietta egyik lábáról a másikra állt, forgatta a fejét jobbról - balra, a kezdeti izgalom, ami a megérkezésükkor magával ragadta, kissé alábbhagyott.
Julietta a táj pásztázása után, azokat vette górcső alá, akikkel együtt érkezett erre az Isten háta mögötti helyre. Tekintete ismételten az öregemberen állapodott meg, s végre beugrott a szó, ami már a reptéren keresett, miután ott meglátta. – Aszott múmia! Mondta ki félig hangosan, de senki nem vette észre. Ezután egy ismerős, ismeretlen arcon állapodott meg a tekintete. Az idegen barna szemek szintén a terepet pásztázták, s jól megnézték őt is. A két tekintet ismét összetalálkozott. Julietta megborzongott, ugyanúgy, mint a repülőn. Elmosolyodott, s érezte, hogy teljes mértékben elpirult.
Beau egyszerűen nem tudta a tekintetét levenni róla, s ez a régen érzett érzés teljesen hatalmába kerítette. A Juliettából áradó illatok, beindították benne azt a reakciót, melyet csak egy vámpír élhet át, ha egy másik vámpír közelében tartózkodik, s belészeret. Bár tudta, Julietta még halandó. Azt is tudta, hogy nem akarja elveszíteni. Védelmezni akarta őt.
Még akkor is, egymást nézték amikor Nigel előrébb lépet. Egyenesen közéjük állt. A halandó férfi Zarta kezét fogta. Nem engedte el, ezzel is jelezve az ott tartózkodnak, hogy a lány hozzátartozik. Morpheus a fejét csóválta, de örült is. Tudta, a fiúra számíthat. Jó döntés volt annak idején, hogy maguk közé fogadták, jobban mondva magukhoz vették. Határozottan ránézett, s Nigel biccentett felé. Tudta mi a kötelessége, és ennek megfelelően kezdet cselekedni.
– Üdvözlök mindenkit! Én vagyok a fogadóbizottság. A nevem Nigel Hass. Eeeeeee… én már… valaki kérésére… kedd óta itt tartózkodom. Elmondanám ki hova lett beosztva. – papírt ráncigált elő a zsebéből és megtörölte homlokát. köhintett egyet – Bocsánat. Vannak köztünk olyanok, akik nem hivatalosak a buliba… – S elkezdte a felsorolást. – Itt a D§K Centerben laknak majd: én, Max Marsh, Zarta, Beau… az öööö… öregúr, Julietta Speer, Yvonne Agnew, Leslie Horváth, Susanne Kiss és Éva Nagy. A többiek bocsánat, még az ügyvéd urak is itt a hátam mögött található épületben laknak majd, szóval a többiek pedig itt mellettünk a Margaréta Motelben.
Mindenki elindult oda, ahol aludni fog. Yvonne még egy kicsit toporgott, nem ment semerre. Juliettának szemet szúrt barátnője furcsaviselkedése. Ő is megállt az ajtóban, onnan figyelte a lányt. Lassan mindenki elfoglalta a helyét, de hárman még mindig kint álltak. Ő, Yvonne, és a fiatal fiú,a ki fogadta őket. Figyelte őket, bár a másik kettő elég halkan beszélt, mégis megütötte fülét jó pár mondat. Megdöbbent barátnőjén, nem ilyennek ismerte és úgy érezte, hogy a lány viselkedése megváltozott, amióta megtudták, hogy utazniuk kell. Yvonne Nigel elé állt, megfogta a kezét, jó erősen megszorítva, hogy a vadász a kezét ért fájdalomtól felszisszent, a farkas lány mégsem foglalkozott vele. Szabályosan leordította Nigel fejét, a napok óta benne felgyülemlett feszültséget a vadászon vezette le.
– Na, mi van? Zarta már nem éri be egy vérszívóval, neki halandó kell? S pont a Kamarilla fővadásza? Nem is mondta, amikor váratlanul betoppant hozzánk! Vagy talán már meggondoltad magad, és beállsz vérszívónak? Mert ha jól emlékszem, te egyáltalán nem akarsz olyan lenni, mint ők!
– Na, idefigyelj, Yvonne Agnew, semmi közöd hozzá! Inkább azzal foglakozz, ami talán rátok vár.
– Miért? Mi vár? Mert szerintem semmi! Át vagyunk vágva s kész! Legalább nyaralok egy jót Október közepén..
– Mondok még valamit, amit véss az eszedbe, mert úgy látom elfejtetted! Nézz az égre, és lesd a holdat, hamarosan telihold lesz! S mint már mondtam neked, semmi közöd hozzá, kivel alkotok egy párt. Mert, ahogy látom, te sem találsz magadnak senkit, azok közül, ahová tartozol.– Vetette oda a szavakat Nigel, félhangosan, dühtől vezérelve. A mutatóujját Yvonne mellkasának szegezve.
Yvonne felnézet az égre, lassan alkonyba borult a nap, s megborzongott. Elengedte Nigel kezét, még egyszer ránézett, majd faképnél hagyta, s mint egy fúria rohant be az épületbe, Juliettát is majdnem fellökte. Ránézett a fiúra, meglepődött, hogy azok ketten ismerik egymást. Megfordult s barátnője után ment
A Venturi klán, valamint a Speer és az Agnew házaspár Nancy-vel együtt a Margaréta Motelben foglalták el a helyüket. Ha lehet azt mondani mindenhova került egy-egy vámpírfejes. Az Agnew házaspárt nem zavarta, hogy kikkel kell egy fedél alatt lakniuk. Igaz külön-külön faházba kerültek, de senkit sem zavart a tudat. Nancy-n és Lucy-n kívül ők voltak a kívülállók. Lucy a száját huzogálta, nem tetszett neki a szállás. Ő unokahúgával került egy házba.
– Mi nem tetszik? – kérdezte Nancy
– Semmi nem tetszik! Kedden az ügyvédi irodában halálra röhögtem magam, aztán élveztem is az utazást, most pedig rossz érzés kerített hatalmába.
– Én sem értettem, miért kellett ott lennem és idejönnöm. Hisz csak a húgod örökölt. – Gúnyosan vágta a szavakat unokanővérhez.
– Hát ez az! Nem értem miért kell nekünk itt lennünk, pláne neked?
– Ezt fenemód nem értem, nekem mi közöm az egészhez, s miért kaptam meghívót az ügyvédekhez! Végülis csak egy unokatestvér vagyok! Mégis? Mit érzel? – kérdezte Lucyt.
– Hogy egy gonosz sötét hatalom kerített hatalmába minket.
– Ugyan már? Nem nézel te sok fanatasyt a tv-ben?
Lucy sóhajtott, majd a többiek felé mutatott.
– Szerinted, ezek kik?
– Nem tudom! Biztos, hogy nyaralók! – Vágta rá a választ Nancy.
– Figyelj csak! Úgy félévvel ezelőtt, amikor megkezdődött a húgom tárgyalása, nem vettél észre rajta valamit?
– Én? Semmit? Miért?
– Olyan furcsa volt, főleg amikor mérges volt. Furcsa dolgokat művelt. Nem értettem a viselkedését.
– Furcsa volt! Na és? Kikészült a válástól. Volt már ilyen. De jó, hogy nekem nincs senkim. Élhetek szabadon, függetlenül. Én mondom, a pasik csak koloncok a nyakunkon. Na, én megyek aludni. Hosszú volt a nap, engem mindig megvisel a repülőút. – Nancy visszafordult és úgy kérdezett rá Lucyra. –– Mégis? Mit művelt, a drágalátos unokatestvérem?
– Lehet, csak a képzeletem játszott velem, mert azért tudd, minket is kikészített a hercehurca. Néha úgy láttam, mintha tárgyak repültek volna körülötte, ha ideges volt. Néha úgy érzem, mintha nem is lennénk testvérek
Morpheus a megérkezésük után, összetrombitálta a csapatot, késő éjjelre találkozót beszélt meg a Duna partjára. A találkozóra a lányok, és a két ügyvéd nem volt hivatalos a buliba.
A hold magasan járt már, szórta a sugarait az éjszakai tájra. Az éjszaka hangjai s maga a hold, félelemmel töltötte el mindegyiküket. Martha nézte a legtovább az éjszaki vándort. Hűvös szellő borzolta az idegeiket, és gyanakodva lestek körül, szűnni nem akaró érzés járta át a testüket. Lopva figyeltek mindenkire, és mindenhova. Egyformán érzett mindegyikük. Valaki van a közelükben, s figyeli minden mozzanatukat. Morpheus tért magához legelsőnek a hold okozta holdkóros állapotból. Telihold közeledte, amikor teljes lesz, az égi vándor, nemcsak a vérfarkasokra van nagy hatással, hanem a vámpírokra is. Ilyenkor válnak igazán aktívvá és vérszomjassá.
– Többiek? –kérdezte Morpheusz
– Alszanak! – válaszolta Mike
Yvonnenak nem tetszett a kialakult helyzet, bár ő is a holdat nézte, s gyanakodva járt körbe a tekintetével, ő vérfarkas lévén mást is érzett a levegőben. Egy molekula illatát, amit vámpír adhat ki magából, egy olyan vámpír, aki halott volt, de feltámadt poraiból, egy idegen vámpírét, akit nem ismert. Mivel semmi sem tetszett neki, legfőbbképp az nem, hogy éjjelek -éjjelén ideráncigálták, tetejében egy vámpír, akit világéletében utált, most pedig itt kell állnia azok között, akiket ki nem állhatott eddigi élete során. Az utazás, és a levelek, megtépázták az erős idegeit, nem bírta tovább a kiképzést, s ráordított Morpheusra.
– Maga vén hülye, ideráncigál engem, éjjelek-éjjelén, hogy hallgassam a süket dumáját! Ki maga nekem, hogy csak úgy fogja magát és parancsolgat nekem? Mert szerintem senkim! Itt ácsorgok az Októberi éjszaka közepén, egy idegen helyen, mert valami félőrült idecibál, egy még hülyébb mesével, s sajnos bedőltem neki. Itt állok, ahelyett, hogy édesdeden aludnák az ágyikómba. Otthon, Londonban!
Senki, nem mert szólni, néztek rá megdöbbenve, senki sem ilyennek ismerte Yvonne Agnew-t. Édesanyja tért magához hamarabb a döbbenetből, a lánya felé fordult.
– Kislányom! Tudom, telihold lesz, ami egy kicsit megviseli az idegeinket, és azt is tudom, hogy sok minden kimerített téged az utóbbi pár napban. Ideges vagy, megértjük. De azért viselkedhetnél tisztességesebben Morpheussal szemben, még akkor is, ha ő egy vámpír. Vedd már észre magad!
– Bocs, anya! De nem téged akar egy ismeretlen valaki megölni, egy égő házban. Ideges vagyok, igen, az vagyok. Kérlek, hadd kiabáljam le valaki fejét, utoljára a halálom előtt!
– Kislányom! Légy szíves!
Morpheus a fejét csóválta, Beau a csillagos eget nézte és próbálta visszatartani a sírást, amit nem tudott, mert megeredtek a könnyei. Oda sem figyelt az apjára.
– Martha, kérlek! Hagyd a lányodat! Mindannyian idegesek vagyunk, ez tény, és igazad van, a lányodnak nem így kellene viselkednie. Ne aggódj, nem veszem magamra. Ismerem annyira, hogy hamar elszáll a dühe. Hadd tombolja ki magát. Biztosíthatlak, Yvonne, senki sem fog meghalni, pláne nem egy égő házban.– kacsintott rá a lányra Morpheus. Yvonne felhúzta az ínyét, morgás hagyta el a száját, de a továbbiakban nem vett tudomást az öregről. Morpheus kezeit felemelve, mint egy szónok, az egybegyűltekhez intézte szavait. Míg beszélt, a kezeit nem tette le. Úgy állt ott, mint egy félisten az Istenek hegyén.
– Hát eljött az a nap, amiről sohasem gondoltam, hogy egyszer eljön. Ugyanis nem hittem benne. Úgy gondoltam, hogy akkor Amanda átvert engem. Ezek szerint igaza lett, mert itt vagyunk, ezen a szent helyen, ahol több mint négyszáz éve nem jártam. Vérfarkasok és vámpírok állnak itt, akiknek most össze kell fogniuk. Bár, mi jó kapcsolatot ápolunk egymással évszázadok óta, habár az Agnew falak fiatalodott. Kezdjük is el a megbeszélést. – emelte le a kezét. Yvonne türelmetlenül dobolt a lábával.
– Az jó lesz! Legalább előbb kerülök ágyba, és magyarázatot kapok…– Jegyezte meg inkább csak úgy magának a lány.
– Yvonne! – kiabált rá az anyja.
– Nigel-t mindenki ismeri, nem kell bemutatnom. Ami új vele kapcsolatban, azaz hogy, nemcsak a szolgálatunkban áll, hanem már több annál, hisz a lányom és ő egy pár.
– Fantasztikus! Az esküvőn ne számítsatok rám! Nem óhajtok koszorúslány lenni, és a bohócot játszani…
– Yvonne, most már fejezd be!
Morpheus a fejét csóválta!
– Az alaptörténettel mindenki tisztában van, és ahogy hallottam Yvonne is felvilágosítást kapott!
– Ja! Marhára sokat! Csak annyit vettem ki a zagyvaságból, hogy van egy jóslat, miszerint Julietta megérkezik, örököl egy házat, volt valami gyilkosság a családunkban, aztán megjött a papír, az SMS, most meg itt vagyok. Ja! És Beau-ra hivatkozva én leszek a következő áldozat. – sorolta fel a tényeket hisztériás közeli állapotba Yvonne!
– Yvonne, most már elég legyen!
– Hagyd kedvesem! Még fiatal! – fordult Morpheus Martha felé.
– Az alaptörténettel mindenki tisztába van. Nem tudjuk, hogy a gonosz, vagyis a vámpír, tényleg létezett-e, vagy ha igen, akkor itt van-e. Bár az én érzékeim nem a régiek, de megérzek még dolgokat a levegőben. – Szimatolt bele az őszi éjszakába. S így tett mindenki.
– Valaki tartózkodik a közelünkben. Olyan valaki molekuláit érzem, aki nem közénk való, s nem tisztességesek a szándékai.
Többiek bólogatással jelezték, egyet értenek vele.
– Holly családjában anyai ágon 30-40 évente vámpír születik. Az ő leszármazottai ők, elvileg, Nem is ez a lényeg! Utólagos engedéllyel, mint a Kamarilla és Vének tanácsának feje, ideküldtem Nigelt, terepszemlére. Viszont van itt valami, amiről Yvonne jobb, ha tud.
– Én? – kapta fel a fejét a lány, annak ellenére, hogy megfogadta, nem reagál a vénember szavaira.
– Igen! Tudom, hogy nem érzed rajtuk, hogy vámpírok, mert van egy különös tulajdonságuk. Mégpedig az, hogy el tudják titkolni egy vérfarkas elől azt, hogy kicsodák. Tovább megyek…
– Majd én, Morpheus, kérlek! Végülis az én lányomról van szó. – kérte Holly a vén vámpírt, őszinte, tiszta tekintettel nézett rá.
Morpheus biccentett a fejével. Holly Yvonne elé lépett, s belenézett a szemébe, amiből gyűlölet és megvetés sugárzott. Semmi jót nem olvasott ki a lány tekintetéből.
– Julietta születésénél történt valami, amit én sem értek a mai napig, szóval az történt, hogy a lányom, születése pillanatában… egyszóval nem vámpírként született. Mint már ismeretes és volt már rá példa, valaki a születése után, évek múlva változik át. Nem kell hozzá harapás, méreg vagy vérkötés. Egyszerűen átváltozik, és ugyan azokat a tüneteket produkálja, mint azon halandók, akiket átváltoztatnak. Ezért nem érzed a barátnődön hogy vámpír. Ő genetikai úton vámpír, én is az voltam, az anyám is… a genetikába valahol mindig történik hiba… de viszont van még valami, amiről feltétlenül tudnod kell. Nemcsak azért lett idehívva hogy örökölt egy házat.
– Tudom, meg kell fejteni a rejtvényt. - könnyeit nyeldeste, barátnőjére gondolt, akit testvéreként szeretett.
– Igen! Megfejti a rejtvényt, rá fog jönni, ki is ő valójában, mit történt évszázadokkal ezelőtt, ki is vagy te… vérfarkas a vámpírok ősi ellensége… biztos vagyok benne, erre megy ki a játék… történt valami annak idején, ami mindkét családot érintette… s van még valami… amiről tudnod kell…
– Mi van még? Nem volt még elég a családi titkokból a mi éjszakára?
– Hogy az apja nem az apja, de vámpír, és hogy a nővére, akiről azt hiszi, hogy a testvére, halandó és nem a testvére.
Yvonne-t az ájulás kerülgette, forgott vele az őszi Duna partja. Anyjába kapaszkodott, a lábai rogyni készültek, levegő után kapkodott. Mély levegőket vett, hányingert, ami tört fel benne leküzdődte. Hangja halk volt mikor megszólalt, de továbbra is az anyjába kapaszkodott, attól tartva, hogy ha még egy sokk éri a mai éjszakán, felkészüljön rá.
– Ezek szerint, van még valami.
– Az apjáról évek óta nem tudok semmit. Vámpír létére, egy mihaszna alak volt. Későn jöttem rá. Leléptem tőle, a kis Juliettával, majd megismertem Robertet, ő Lucy-val járta az országot. Lucy anyja halandó volt, egy halandó apától volt a gyermek. Az asszony rájött az igazságra, és végezni kellett vele. Ő volt Speer. Mi addig magyar nevünket használtuk, évszázadok óta. Felvettük a Speer nevet, hisz Lucy anyja volt ő. 31 évvel ezelőtt. Julietta egyéves volt.
– Nancy?
– Az égvilágon semmi köze nincs hozzánk. És biztos vagyok, benne meg fogja tudni, ezért kellett eljönnie. Ő egyenes ági leszármazottja a meghalt halandó nőnek. Ő úgy tudja, Lucy és Julietta édestestvérek… jobban mondva ő és Lucy unokatestvérek… szóval érted… Tudom, bonyolult, majd megérted…
– És nekem ehhez kell asszisztálnom? Úristen! Hogy nézek a szemébe reggel?
– Ahogy eddig!
– Van még valami Holly? – kérdezte Yvonne. Közben a holdat bámulta.
– Nincs!
Yvonne innentől kezdve nem érzékelt semmit a világból, úgy, mint Beau a saját világába gondolkozott. Semmit nem hallott abból amit Nigel mondott el. Pedig jobb lett volna, ha odafigyel
Morpheus ezek után középre állt, s felkérte Nigelt tartsa meg a beszámolóját, de mielőtt a vadász nekiállt volna, mindenkin egy furcsa bizsergés járt át, a legjobban Zartát viselte meg. A fuvallat jéghideg volt, a torkukat szorította, az érzés, mint egy halott hideg keze szorítaná azt. Biztosak voltak benne, nincsenek egyedül a parton. Morpheus megemelte a kezét s intet Nigel-nek.
Nigel elengedte Zarta kezét, kicsit előrébb lépett, hogy mindenki jól lássa. Számára rég feltűnt Beau viselkedése. Látta, hogy egyáltalán nincs itt köztük, egy egész másvilágban jár. Nem tudta miért! Hamarosan kiderült, bár Beau utálta őt, neki öntötte ki szerelmes-bánatos szívét.
– Morpheus megkért, hogy azonnal érkezzem ide, nézzek körül itt. Mint vadász, hallottam erről a legendáról, de el is felejtetem, nem foglalkoztam vele, mert mindig akadt valahol dolog, amit el kellett intéznem. Néhány évvel ezelőtt jártam már itt, Budapesten. A Venturi Klán egyik ágát kellett megtalálnom. Az András- ágit. De ezt hagyjuk. Itt áll a ház, amerikás stílusban épült faház. Semmit nem láttam, és nem is éreztem, hogy bármi furcsa dolog készülne. A szomszédokat is megkérdeztem, akik annyit mondtak, hogy a tavasszal építették, azóta szerintük üresen áll. Próbáltam utánajárni a legendának, de falba ütköztem. Senki nem tud róla, a faluban évek óta cserélődik a lakosság az erőmű miatt. Sokan dolgoznak ott. A legtöbb ház itt nyaralónak van kialakítva, késő őszig tartózkodnak itt, akik a környéken laknak. Akik az ország más részéről, tartanak itt fent házat, azok augusztus végén elmentek. Egy legendába botlottam, ami a megyeszékhelyhez-Szekszárdhoz köthető. Az illető a férfi nevére nem emlékszenek, de úgy említették, hogy Szekszárd vámpírja, a levegőben repülő férfi. Itt senki nem tud semmiről, főleg nem arról, hogy a középkorban történt volna egy vagy két gyilkosság, amit vámpír követett el. De most, mielőtt megérkeztetek volna, megütött valami. A gonosz lehelete, itt jár köztünk, és párbajra hívja őt. S tudja, hogy itt vagyunk. S azt is tudja, azok is itt vannak, vagyis mi, akiknek nem kellene itt lenniük. Itt jár köztünk s minket néz. A gonosz újraéledt, valaki felébresztette, hogy újra gyilkoljon.
Zarta, aki általában éppen aktuális történések látja, vagy épp a jövőben bekövetkező dolgokat, most kivételesen egy múltban lejátszódó képvillant be számára. Egy lányt látott, aki felnyit egy koporsót és verset mondd, a gonosz újjáéled, majd egy sikítás, lángok csapnak fel, máglyán egy lány kikötve. A középkor egyik kivégzési módjával ölték meg a lányt, olyanokat végeztek ki ezzel a módszerrel, akiket boszorkánysággal vádoltak. Az egész testén érezte a tűz forróságát és perzselését, s érezte a félelmet, amely a lány érzett halál pillanatában. Ahogy a tűz elevenen elégeti, s ekkor megpillantotta a szemét. A lány szemében nemcsak a félelem lángja éget, hanem valami más is. A pirosan izzó szemek elárulták mivoltát, de az izzó piros szemekben egy másik szemet is megpillantott, amiből a gonoszság izzott, s ezek most őt nézik. S a gonosz, hatalmába kerítette Zartát.
A csapat már messze járt tőle, Beau-t is úgy húzták maguk után, de senkinek sem tűnt fel, hogy Zarta nincs velük. Martha vette észre, hogy egyel, kevesebben vannak, mint mikor elindultak a megbeszélt helyre. közel jártak a szálláshoz. Yvonne jó kislány módján követte a csapatot, de semmit nem érzékelt maga körül, egyfolytában az elhangzottak jártak az agyában.
– Hol van Zarta? - kérdezte riadtan Martha
Morpheus-nak akkor tűnt fel, hogy a lánya nem jött velük.
– Nem jött velünk a lányunk? – ekkor tűnt fel az is számára, hogy fia Beau és Yvonne furcsán viselkedik. – Velük meg mi történt?
Nigel válaszolt neki.
– Beau már akkor így viselkedett, amikor összejöttünk a Duna partján, már az elején feltűnt, hogy nincs köztünk, másvilágban jár, és egyfolytában sír. Yvonne pedig akkor esett ilyen állapotba, miután meghallotta a történetet barátnőjéről és családjáról.
– Na, most nincs időm vele foglakozni, kérlek, vigyétek be őket, kérlek Martha és Nigel, gyertek velem vissza a lányomért. – kérte őket Morpheusz. Kezével intett nekik hogy kövessék.
Éjfélre járt az idő, amikor Julietta felriadt álmából. Furcsa érzés kerítette hatalmába, egy érzés, amikor azt érzi az ember, figyelik őt, van valaki a szobába. Biztos volt benne, nincs egyedül. Kétágyas szobában lettek elhelyezve Yvonne-val, ami modernül volt berendezve, a függönyt elhúzták lefekvés előtt, Yvonne határozott kérésre. Furcsállta a dolgot, mert barátnője, mint ő maga, úgy szerettek aludni, persze a saját szobájuk értendő alatta, hogy a redőny nincs egészen lehúzva, egy kis rés mindig marad. Lassan, óvatosan felült az ágyban, óvatosan mozogva, kidugta a kezét a paplan alatt, hogy barátnőjét felébressze, s meglepetten tapasztalta, az ágy üres. Egy pillanatra elfeledkezett, miért is ébredt fel. Mire a szeme hozzászokott a sötétséghez, s felismerte a dolgokat, az miatt, ami ébredésre késztette, nem látta sehol Mert valami vagy valaki, a szobában tartózkodott percekkel ezelőtt. Felkapcsolta a villanyt, ránézet Yvonne ágyára. Úgy tűnt számára, drága barátnője ezen az éjszakán még nem aludt benne, pedig azt mondta hamar lefekszik, mert elfárad az úton. Biztos őt hamarabb elnyomta az álom, és nem vette észre barátnője távozását a szobából. De akkor hol van Yvonne? Megvonta a vállát, s félelmét legyőzve elővette a táskájából a laptopját s írni kezdett.
- Elérkezett az utazás időpontja. Izgultam is rendesen, amikor megérkeztünk Budapestre, ott derült ki, nemcsak mi utazunk oda, ahova meghívást kaptunk. Eddig is érdekesnek találtam, hogy Yvonne szülei miért jönnek, amikor ők nem is voltak hivatalosak a buliba. Ugye rajtam kívül és kötelezően Yvonne jött velem, mert neki is itt kell lennie, az üzenetek kizárólag nekem és neki szólnak. De velünk kellett jönnie a beképzelt unokahúgomnak, a nővéremnek, anyukénak. amiről tudnod kell, drága naplóm, nem tudom írtam – e erről, de amikor kedden kijöttünk az irodából, a túlsó oldalon álltak páran, köztük Martha, s megláttam őt. Ott állt középen, a tekintetünk találkozott, s olyat éreztem, amelyet eddig sosem, még Martin-nal sem, pedig a férjem volt. Amikor tekintetünk találkozott, már tudtam, szerelem volt első látásra. Azt hittem, sőt biztos voltam benne, többet nem fogom őt látni. Erre tessék a reptéren összetalálkozott a tekintetünk, egy fura férfival állt ott, és egy lány társaságában, s engem nézett. Ha emlékeim nem csalnak számomra mások nem tűntek fel, még a repülőn sem. Amikor leszálltunk, megláttam őket, s még egy furcsa csoportot s persze a két egyforma ügyvédet. Velük kerültünk egy kocsiba, s megérkeztünk. S a megérkezés pillanata elfelejtette velem, miért is kellett ideutaznom. A táj az őszi táj, amit láttam eddig, lenyűgözött. De biztos vagyok benne, nem itt jártam gyerekként, de valahol úgy érzem, még is ismerős számomra. Elfoglaltuk a szállásunkat, és egy srác várt minket s fogadott. Akkor tudtam meg, véletlenül hogy a szívszerelmemet Beau-nak hívják. De meg kell jegyeznem még valami fontosat. Nigel, mert így hívták a srácot, Yvonne-val valahonnan ismerik egymást. Igaz halkan beszéltek, de megértettem miről, és mindig nem tértem magamhoz tőle. „Na, mi van? Zarta már nem éri be egy vérszívóval, neki halandó kell? S pont a Kamarilla fővadásza? Nem is mondta, amikor váratlanul betoppant hozzánk!
Semmi közöd hozzá Yvonne! Inkább azzal foglakozz, ami talán rátok vár. „ Ezt mondta szorul – szóra. – nem értettem, s mindig nem értem, végül úgy döntöttem, nem hozom fel neki. Várok vele egy darabig. Úristen! Ma vasárnap van! Tegnap volt a születésnapom. Robbanásszerűen aludt el újra, így nem is vette észre, amikor Yvonne betántorgott a szobába. Reggel meglepetésre ébredt mindenki. Újabb rejtvény várt rájuk, és a két lánynak be kellett költöznie a házba.
Yvonne rádőlt az ágyra, a kezeit a feje alá tette, s a plafont bámulta. Elege volt már mindenből mindenkiből, de legfőbbképp abból, hogy itt kell lennie. Nigelt már jó rég óta ismerete, amióta az eszét tudja, sohasem voltak valami jóban, néha még gyerekként is az volt az érzése, Nigel a nagyvadász, ki nem állhatja a maguk fajtáját. Mindig is sejtette, hogy nagyra képzeli magát, de ez a mai beszólás már így sok volt számára, a többivel együtt. Vett egy mély levegőt és az ablak felé fordult. Nem vette észre, a nagy gondok közepett, hogy furcsa szellő csiklandozza minden porcikáját, s a függöny furcsán arrébb libben. A sötétségből egy alak bontakozott ki újból. A szemei izzó piros pontként világították be a szobát.
Hogy gyorsabban haladjanak mindketten körbefogták Nigelt, akinek a haja szószos értemben lobogott a szélben. A száján hatalmas mosoly látszott, nagyon tetszett neki a dolog. nem úgy Morpheusnak, akin az aggódás jelei mutatkoztak. Aggódott lányáért, és ugyanúgy aggódott a fiáért. Nem tudja mi történt lányával, miért maradt el tőlük, nem értette, hogy fiába mi ütött. Sohasem viselkedett még így, amióta átváltoztatta 1914-ben, azóta játssza a nagyfiút, kissé beképzelt lett és nagyszájú, de őt csöppet sem érdekelte. Most pedig az egyik percről a másikra összezuhant. Megérkezetek. Zarta térdelve ült, a fejét lehajtva a kezeivel a térdét átkulcsolva. Zokogott. Morpheus közelebb ment hozzá, a másik kettő a háttérben állt, figyelték minden mozdulatát, ne hogy baj történjen, kitudja mi történt a lánnyal. Nigel nem tudta mit érez ebben a pillanatban, nem tudta mit csináljon hisz a szerelme volt ott, s nem tudni mi történt vele. Most fogta fel, miért jöttek vissza, Zartát akarták visszavinni a motelbe, helyette egy összetört lányt találtak. Nem gondolkodott tovább, Morpheus-t megelőzve szerelméhez sietett.
– Szerelmem! Édesem! Én vagyok az Nigel! – gyengéden megérintette őt. Morpheus melléje állt, majd megszakadt a szíve, hogy így látja a lányát. – Itt van az édesapád is, és Martha Agnew. Azért jöttünk, hogy visszavigyünk a szállásra. – Gyengédség és aggodalom hallatszott a hangján. Látszott rajta, odavan a lányért. Félti és védelmezi is egyben.
Zarta felemelte a fejét, az apja és Nigel döbbent képpel léptek egyet hátra. Aki rájuk nézett nem Zarta volt, hanem valaki más. Bár szemei továbbra is pirosak voltak, de izzó, gyűlölettel teli piros szemek. Felállt és ugyanabban a pillanatban sikoly kíséretében hátravetette magát, s felemelkedett a levegőbe. S úgy mondta a következőt:
– Immantrurata insepulti indeperati!!
Martha a kezét a szája elé tette, hogy sikoltását visszatartsa. Kidülledt szemekkel bámulta a levegőben lebegő Zartát. Akinek száját ismét egy hatalmas sikoly hagyta el. Attól tartottak, hogy ezzel felhívja magára az itt lakók figyelmét. Úgy látszik ettől nem kellett tartaniuk, mert Zarta lezuhant a földre, és elnyomta az álom. Nigel odarohant hozzá, gyengéden felemelte és visszaindultak a szállásra. A hold abban a percekben újabb fázisába ért. Két nap múlva holdtölte.
A gonosz hol gyengéden, hol gyűlölettel teli szemekkel nézte az előtte fekvő két alakot. Mikor Yvonne-t nézte dúlt benne a harag, és a szemei a gyűlölettől szikrát hánytak, s amikor Juliettára nézett, egész testében elgyengült s szeretettel nézte őt, hisz egy vérből származtak. Hirtelen felkapta a fejét, ismerős hang ütötte meg a fülét. Egy hang, amelyet utoljára 460 éve halott, s nem akarta elhinni. Gondolkodott, de őt akkor nem érzékelte azok között, akiknek nem kellene itt lennie. Az ajtóhoz osont, és kissé kinyitotta. Annyira belemerült a hallgatolózásba, hogy nem vette észre, hogy Julietta ismét felébredt.
– Morpheus mi történt?- kérdezték egyszerre a többiek.
– Nem tudjuk, olyan furcsa állapotba találtuk, mintha megszállta volna valami vagy valaki. Doki? Megnéznéd?
– Sajnálom Morpheus, tudod jól én nem értek hozzá, az én pácienseim kizárólag halottak voltak. Bár belülről beszéltek, de csak akkor, ha felnyitottam őket. A lélekhez nem értek. Mégis? Mi történt?
– Lebegett a levegőben és latinul kiabált valamit, egyfolytában amíg le nem esett- válaszolt Nigel. És egy könnycseppet törölt le.
– Miért? Mit mondott? – kérdezte Beau és furcsán nézett nővérére
– Immantrurata insepulti indeperati!!
– Vagyis időelőttiek! - mondta ki hangosan Marsh.
– Igen! Én már mondtam, hogy furcsát érzek, megváltozott minden. A levegőben, furcsa illatok, olyanok, amelyet csak egy démon, ördög… vagy egy gonosz vámpír adhat ki magából.
– Ilyet ne is mondj Nigel! A lányom… nem befolyásolható, vámpírnak, vámpír, de nem médium. Tudom, mit mondasz, mindenki ugyanazt érezte… valaki volt velünk, a közelünkben… s az a valaki, aki idecsalta a két lányt, s akinek létezésesben sosem hittem.. Mesének tartottam… Amanda. A jóslatod bevált, nem hittem neked akkor… bár elhittem volna… nem itt tartanánk… - suttogta a szavakat.
Morpheus most tévedett talán életében először. A lánya a legtökéletesebb vámpírmédium, és vámpíri lelke teljes mértékben befolyásolható.
– Mi legyen vele? - kérdezte a doki
– Nigel kérlek, vidd a szobátokba, s hagyjuk pihenni. Hátha reggelre okosabbak leszünk.
De Zarta semmire sem emlékezett, csak a látomására a lánnyal kapcsolatban.
Juliettát ismét az a furcsa érzés kerítette hatalmában, mint jó félórával ezelőtt. Az érzés, amikor biztos vagy benne, nem vagy egyedül a szobában. Az érzés hatalmába kerítette, és újból felébredésre késztette őt. Szemeit kinyitotta, nem mert megmozdulni, így inkább a plafont bámulta, a félelem érzése egyre jobban a hatalmába kerítette, a gyomra görcsbe rándult, s azon kapta magát, hogy a mi atyánkot mormolja a fogai között. Utoljára akkor tette ezt, még élt a nagymamája, s kötelező esti program volt számára. Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a nagymamája, tisztán látta arcát, s csak mondja az imádságokat. Emlékezni kezdett a nagymama mondatára, állandóan ezt hallotta tőle. - " Julietta! Tudnod kell, nekünk tilosa templomba belépni, ha megtesszük, s merítünk a szenteltvízből, fájdalmak közt porrá égünk. Okos vagy, és erős, így tudnod kell az imákat, melyeket az emberek a templomba kántálnak. Nekünk egy törvényünk van, istenünk nincs, amit be kell tartanunk, a sötétség világának főszabályait tartalmazza"… nagymama szertefoszlott a levegőbe a gyerekkori intelmeivel együtt. Megrázta a fejét, s nem értette a dolgokat, most erősnek kell lennie.. Lassan felült az ágyában és az ajtó felé nézett, ami félig nyitva volt s egy kis fény hatolt a szobába s így megpillantott valakit, azt a valakit, aki miatt felébredt. Valaki állt az ajtóban és kifelé nézett. Julietta lassan alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, így kivette a férfi körvonalait. A gonosz hirtelen becsukta az ajtót, megérezte figyelik. Megfordult és tekintetük Juliettával összetalálkozott. Joseph semmi vált a sötétségbe. Julietta hátrahanyatlott és elaudt.
Késő délutánra járt az idő, amikor a két lány felébredt. Julietta kótyagos fejjel ébredt fel, s eszébe jutott az éjszaka, s maga a gonosz tekintete, a szeme, amely izzó parázsként fúródtak az ő szemeiben, amikor tekintetük összefonódott. Megrázta a fejét s azt mondta magában álmodtam, igen álmodtam, az egészet. Ránézett barátnőjére, Yvonne pedig magát Juliettát bámulta. Barátnője fogta magát, s egy szó nélkül kiviharzott a szobából. Ő sem akart az éjszakára gondolni, legfőbbképp arra nem, hogy a legjobb barátnője vámpír. De nemcsak ők keltek fel ezen a napon későn, hanem Zarta is. Mindhármukat fogadóbizottság várta. A két lányt az ügyvédek, míg Zartát Nigel, Beau és apja Morpheus várta. Bár Beau mindig magába roskadva ült nővére szobájában egy széken. Fogalma sem volt továbbra sem arról, mi történt az éjszaka folyamán. Zarta zavartan nézte mindkettőjüket. Majd öccsét vette szemügyre.
– Ezzel meg mi van? – kérdezte
– Nem tudjuk! Az éjszaka történt valami, azóta ilyen! – válaszolta az apja. – Emlékszel az éjszakára lányom?
– Jaj, apa! Persze hogy emlékszem! Tudom miért voltunk ott! Habár…
– Habár? – kérdezték mindketten egyszerre
– Volt egy látomásom! Meg is lepődtem!
– Miért?
– Tudjátok nagyon jól, hogy látomásaim vagy épp aktuális, vagy a jövőben bekövetkező események. De ez más volt, egészen más. Gyilkosság történt, itt nem olyan rég! Pár hónappal ezelőtt, Júliusban.
– Gyilkosság? Itt?
– Abban a házban, melyben a gonosz lakik, s ide hívta őket, hogy megküzdjenek. A lány ki meghalt, mifajtánk.
– Vámpír? - kérdezte megdöbbenve az apja.
– Igen! A látomásomban a következő jelenetet láttam, s átéreztem mindent. A lány félelmét, haragját, haláltusáját… ahogy a lángok égetik minden porcikáját. Elevenen égették el. Egy határban áll! Ketten vannak, ő és a gonosz! A gonosz, máglyát rak, a lányt a máglyára köti, mint a középkori kivégzési módban Magát a gonoszt nem láttam, de ha rágondolok libabőrös lesz a hátam… mindig a fülembe cseng a lány halálsikolya… s a gonosz nevetése… amíg élek, az életben nem fogom elfelejteni… - elhallgatott és apjára nézett.
– Másra nem emlékszel lányom?
– Nem apa! Miért mi történt?
– Semmi lányom! Az égvilágon semmi!
Egyikük sem evett, csak ültek egymás mellett szótlanul és bámulták a tányérjukat, melyen tojásrántotta gőzölgött. A többiek kicsivel messzebb ültek le, de ők sem szóltak hozzájuk, ugyanúgy viselkedtek, mint a lányok. Julietta semmit nem tudott az éjszakai találkozóról, őt csak az éjszakai látomás foglalkoztatta. A két ügyvéd köhintett egyet, s mindenki felkapta a fejét, karba tett kézzel ültek tovább, unott képpel bámulták a két pulykatojásképű ügyvédeket.
– Miután megérkeztünk, itt az ideje egy újabb tájékoztatásra. - szólat meg valamelyik egyforma, talán Michael. Persze később meg tudták őket különböztetni, a hanglejtésükre kellett odafigyelni. – Viszont – emelte fel egy kissé a hangját-, hogy vannak itt olyanok, akiknek nem kellene itt lennie.
Martha felemelkedett a székről, s dühösen nézett rá, a szavakat úgy préselte ki a fogai közül.
– Miért? Nem kísérhettem el a lányomat?
– Ehhez nem volt joguk! - ordított valamelyik ügyvéd.
– Teszek arra, amit egy fantom utasít! Vegye úgy, hogy nyaralunk! - dühösen visszahuppan a székre, amelynek nem tetszett az, ahogy Martha visszaült rá, s egyet reccsent alatta, tiltakozásképp.
– Én, vagyis mi biztosak vagyunk benne, maguk tudják, mi folyik itt? Jobban mondva tudják ki hívta ide őket! - kérdezték egyszerre az ügyvédek Martha-tól.
– Nekem? Miért kellene bármit is tudnom? Elkísértük a lányomat és barátnőjét! Miért? Talán a fantommegbízójuk nem világosította fel magukat?
– Mint már mondtuk, nekünk az volt a feladatunk, hogy keressük meg a leszármazottait Londonban, illetve azt a lányt, aki annak a családnak a leszármazottja, akikkel szomszédok voltak. Továbbá hogy jöjjenek ide Magyarországra. És a másik csoport ki? Nem tudják?
– Nem! Biztos ők is nyaralnak! Utószezon! Gondolom hallottak már róla!
A két ügyvéd továbbra már nem vett tudomást Martha Agew-ról, hanem a két lány felé fordultak, akik még mindig maguk alatt voltak a tegnapi este után. Csak a boríték szó hallatán mutattak némi érdeklődést.
– Nos! Kisasszonyok! Itt egy újabb boríték! Az utasítás pedig a következő! Önöknek, kettőjüknek a mai nap folyamán, be kell költözniük a házba, amit örököltek..
Yvonne-nak több sem kellett. Felpattant a székről. Mérgesen mondta a magáét az ügyvédnek.
– Még is? Ezt hogy képzelik? Álljon meg a menet? Csak úgy, minden hivatalos ügyintézés nélkül költözzünk be abba a házba? Abba a rohadt házba?
– Kérem, higgadjon le! – Kérte őt Michel.
– Nem higgadok le! - torkaszakadtából üvöltött, hogy még az ott dolgozók is felkapták a fejüket, és őket nézték nagy igyekezetükben.
– Kislányom! Kérlek! - szólt rá Martha
– Ez az utasítás! Önöknek be kell költöznie a házba!
– Akkor Lucy-nak vagy Nancy-nak miért nem kell? - ezt viszont már Julietta kérdezte tőlük.
– Mindenre van magyarázat! De nincs itt az ideje! – higgadtan válaszoltak egyszerre a pulykaképű testvér.
– Akkor minek van itt az ideje? – két lány előre dőlt az asztalon s úgy kérdezték.
– Annak, hogy jöjjenek velünk! Ha már önök is itt vannak, maguk is jöjjenek. – utasították a többieket az ügyvédek. Mindenki felállt, egymást taszigálva vonultak ki az ajtón.
Elindultak a ház felé. A gonosz minden lépésüket figyelte a távolból. Egy kis kerülőt tettek, sokat nem kellett menniük, hisz a másik oldalon állt a ház. Megálltak. Mindegyikük még az ügyvédek is a házat nézték. Pár kíváncsiskodó szomszéd kiállt a házuk elé. Ők azon háztulajdonosok voltak, akik itt laktak a Volent Öbölben. Amilyenek voltak, bele is kotyogtak a dolgokba. Nem sok kellett és a félfalú értesült az idegenek érkezéséről, és arról miért is érkeztek ide. Holly megköszörülte a torkát, és a lánya nagy megdöbbenésére megszólat az ország nyelvén.
– Bocsánat! Angliából érkeztünk, Londonból! A családom már nagyon régen elköltözött ebből az országból, én még az a dédnagyszülőktől tanultam meg a nyelvet, ők úgy tartották, meg kell tanulnom magyarul, hisz innen származunk.
– Végre! Van itt valakik a nyaralók között, aki tud a nyelvünkön. Ez megdöbbentő. Ezek szerint nyaralni jöttek, hogy megismerjék ezt a csodás országot? – kérdezte az egyik ott lakó.
– Félreértett asszonyom! Igaz innen származik a családom, de nem azért érkeztünk az önök országába, hogy megismerjük az őshazát, hanem azért, mert a lányom – mutatott Holly Juliettára – örökölt egy házat itt a Volent Öbölben. Illetve a másik kishölgy. – Itt Yvonnera mutatott. – mindketten örökölték a házat.
– Örököltek? Ezt a házat? Az képtelenség! – jött a megdöbbentő kijelentés.
– Képtelenség? Miért lenne az? – kérdezett vissza Holly.
– Mert ebben a házban, ez a ház… üresen áll, és nem lakik benne senki. Bár…
– Bár? – sürgette a választ Holly. Tűkön ült a választól, és az idegtől.
– A nyáron, építkezés volt. Felépítették a házat. Volt itt egy nagyon jóképű, sármos fiú. Ügyelt az építkezésre. Még csodálkoztunk is!
– Valószínű ezért. Mert az új tulajdonosok beköltöznek.
– Nekünk eszünkbe sem jutott! – mondta a szomszéd, akin nagyon látszott, megeszi a kíváncsiság.
– Hát akkor majd megismerik egymást, szerintem a lányok tartani fognak egy kis megismerkedő estét. – mosolyodott el Holly.
– Buli? Az itt nagyon menő! Kiváltképp péntekenként, úgy havonta. Üvölt a zene, és nem hagyják az embert pihenni. – nézett a lányok felé.
– Kezeskedem az felől ők nem a bulizós típusok. Hát akkor, viszlát, asszonyom.
Mielőtt lelépett volna az öregasszony, még egyszer megmustrálta a két lányt. Nem hitt abban, hogy nem fognak tombolni. Elvileg házavató buli is létezik. Bólintott egyet, s besomfordált a háza kapuján. Elbújva egy rózsabokor tövébe, onnan nézte tovább a jelenetet.
– Akkor itt a kulcsok… – nyújtotta Michel White a kulcsokat a lányok felé. Julietta idegesen kikapta a kezéből.
Beléptek. Belülről amerikás stílusú konyha, gyönyörű nappali, kandallóval beépítve, hatalmas plazma tv-vel, falépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső mellett a falon képek. Hol egyedül, hol csoportosan voltak találhatók a személyek. Mindenkit valamiféle tudatalatti vonzotta a képekhez. Zihálva vették a levegőt, kivéve az ügyvédeket. Ahogy sorba vették a képeket. Döbbenet ült ki az arcukra, amikor Julietta és Yvonne összetalálkoztak fiatalkori önmagukkal.
– Ezek meg kik? – kérdezték egyszerre.
– Nem tudjuk lányok! Lehet valamiféle régi rokonok… – válaszolt Holly a lányoknak.
– Rokonok anyja? Láttad azt a nőt? Kiköpött én? És hogy kerül ide Yvonne? – lepődött meg a képek láttán Julietta.
– Biztos van mindenre magyarázat…
– Magyarázat? Azok imádom a legjobban mostanában, Holly. Akkor magyarázd meg nekem, hogy kerültem a falra? – hisztérikus hangon, toporzékolva követelte a válaszokat Yvonne Hollytól.
Mindenre magyarázatot kaptak, kicsivel később. Késő délután folyamán a két lány beköltözött új otthonába és ezzel kezdetét vette a rémálmaik folyamata.
